Békére és felelős állampolgárságra nevelés a játék és a sport által

 

 

 

Bécs – 2010. 02. 19.

Paolo Crepaz

 sportorvos, újságíró, a Sportpedagógia docense, a Sportmeet elnöke

 

Grundtvig Partnerségek Projekt 2009. Sports for citizenship – Sport a felelős állampolgárságért   A projekt referenciaszáma: GRLP-2009-20 A honlapon megjelentetett információk nem feltétlenül tükrözik az Európai Unió hivatalos álláspontját, azokért a Kék Világ Alapítvány felelős. Tempus Közalapítvány http://tka.hu/pages/main

Karl Kraus, osztrák szatírikus író, a múlt század elején így írt: “A sport a fejlődés gyermeke, s már önmagában is hozzájárul a család elbutulásához elhülyüléséhez”.

Persze mi a Sportmeet-ből nem bátortalanodunk el e szavaktól, hiszen  meggyőződésünk, hogy a sportban ugyanúgy, mint az élet bármely területén a dolgok megtételének “hogyan”-ja számít. Biztonságot ad nekünk azoknak a lelkülete, természetes lelkesedése és szaktudása, akik a testvériségért élnek a sportban és a sport által. A Sportmeet a sport világában élő sportolók, szakemberek és profik olyan világméretű hálóját jelenti, akik meg vannak győződve arról, hogy a sport az emberi személy növekedésének fontos útja, építő eleme, a másokkal való találkozás, a testvériség építése és megtapasztalása által. A Sportmeet nem egy sportszövetség, hanem egy kulturális mozgalom mely párbeszédet folytat a sport világával és élettapasztalatával.

 

Ez a lelkület találkozott azzal az igénnyel, amely sokakban él a sporttal kapcsolatban: vagyis olyan utat mutatni a mai a fiataloknak, amelyben fel tudják fedezni önmagukat és másokat is, saját képességeik mindennapos fejlesztése által, amely segíti a növekedést sportolói és állampolgári mivoltukban egyaránt. Olyan  program ez, amely olyan jövőt kínál fel nekünk úgy is mint sportolóknak és úgy is mint állampolgároknak, melynek mozgató rugója a sport, de hatással van a szabadidőre, a kultúrára, a játékra és a társadalomra.

 

1. A játék, a mozgásos tevékenység és a sport a biológiában és az ember fejlődéstörténetében

Azt tanítja nekünk a biológia, hogy az élőlények körében általános jelenség, hogy a játékra szánt idő egyenesen arányos az adott faj agyi méreteivel, és fordítottan arányos specializálódásával. Születéskor az ember agya a legkevésbé  specializálódott,  ugyanakkor a legnagyobb méretű. A biológusok szerint az újszülött, akit “kozmikus bénaság”(nem tud járni, nem tudja ellátni önmagát) jellemez, éppen a játék által jut el arra az agyi fejlettségi szintre,  amellyel képes alkalmazkodni környezetéhez, beilleszkedni a társadalomba. Az éretlenség látszólagos hátránya válik erőforássá, hála az ember végtelen fejlődőképességének, és élete azon szakaszának, amelyben a fejlődés a játékon és a motorikus tapasztaláson keresztül halad. Jól fejezte ki Konfúciusz: “Mondd nekem és el fogom felejteni, mutasd meg nekem, és emlékezni fogok rá, csináltasd velem és meg fogom érteni.” A történelem azt tanítja nekünk, hogy a sportolásnak ősi gyökerei vannak a sumérok között, Kínában és az ókori Egyiptomban. Jelentős fejlődés kezdődik az ókori görögöknél, mígnem elérkezünk a modern időkben a sport újszerű kiteljesedéséhez.

Just do it – csak tedd –  (Nike) e Impossible is nothing –nincs lehetetlen –  (Adidas) két emblematikus mottó a mai sportban, amelyek jól kifejezik a sportoló test koncepcióját, azaz álmok valóra válásának helyét: a posztmodernitásban szakadék keletkezett az iparosodó társadalom és a sport között,  a “test mint gép” elképzeléstől elmozdultunk a “test mint önkifejezés” koncepciója felé, a futószalag típusú “fordista” sporttól egy olyan felé, amely megengedi azt, hogy “játékba hozhasd magad”, hogy kipróbálhasd magad. Az áldozatvállalás erkölcstanát felváltotta a talentumok esztétikuma.

Ma a sport 850 millió résztvevőjével és 5 millió sportegyesületével új jellemzőkkel és célokkal bír: az eredmények szintjén (eredménycentrikusság), az eszközökben (átvinni a testi képességeket a mindennapi életbe), a benyomásokban (új élmények keresése), az időtöltésben (a szórakoztatásban és fogyasztásban). És újak azok a tendenciák, melyek felé a mai sport orientálódik: az individualizálódás, személyre szabottság,  a kombináció és hibrid sportok születése (un.: zapping sportolás,  azaz válogatás, “mazsolázgatás”), delokalizálás (szabadban való sportolás), technologizáció, és a kalandsportok előre törése.

 

2. A sport: sikerének titkai, indokai

Napjainkban a sport már nemcsak a játékot fejezi ki: komoly dologgá vált, mert hatalmas pénzösszegeket mozgat meg, ami ismeretlen volt az antik sportvilágban. Olyan aspektus ez, amely hatalamas érdekeket hoz mozgásba, és jelentős következményekkel jár. Mint mondtuk, komoly dolog, mivel hatalmas szenvedélyeket hoz mozgásba. Valamilyen szenvedélynek hódolni bizonyos értelemben azt jelenti, hogy egy célért szenvedünk, ugyanakkor saját létezésünkben aktív részt vállalunk, ízt adunk neki azáltal, hogy önmagunkat megismerjük és kihívások elé állítjuk.

Igaz ugyan, hogy a sport ma “a kiábrándult emberek pszichéjének kompenzációja, a túlcsorduló energia levezetője, esetleg a modern élet és az ember antropológiai felépítése által sugallt önmegvalósítás egy formája”- ahogy ezt egyes szerzők állítják[1], ugyanakkor a sport iránti érdeklődés és siker (és nem csak a versenyszerű sportról van szó), alapvetően annak köszönhető, hogy minden emberben természetesen jelen van a versenyszellem, az érvényesülés, a mások közül való kiemelkedés vágya, a sport pedig ezeknek legkézenfekvőbb társas kiélésére ad alkalmat.

A rossz közérzet, amit sokszor a sport szabadít fel és gyakran javít (enyhít) is, a jövő igéretét is magában rejti, feltárja és megmutatja, mit akar, és mit nem akar az ember: “e nem szabályozott ösztönzéseket a sporteseményekben ízlelgetjük, tapogatózva itt válnak előttünk nyilvánvalókká”[2] – írta  bölcsen F. Ravaglioli, filozófus.

 

3. A sport természetét vesztheti

A sportot, mely társadalmi szelepként működik, az a veszély fenyegeti, hogy a társadalmi elvárások nyomása alatt felrobban: tagadhatatlan, hogy ez annak is tulajdonítható, hogy olyan teret foglalt el a társadalomban és olyan szerepeket vállalt fel, amelyek túllépnek hatáskörén.

Manuel Vasquez Montalbán, a közelmúltban elhunyt spanyol író és híres Barcelona drukker egy interjúban így nyilatkozott:

“Ma, amikor az ideológiák nyilvánvalóan válságba kerültek, amikor a politikai küzdelem, sőt még a vallásos viselkedés is távlatait vesztette, a foci az egyetlen, igazi, követhető nagy vallás.” Van persze ennek a sportnak pénzügyi, média és reklám vonatkozása is, de én nem becsülném alá liturgikus jellegét sem. ” [3]

Sokan kiemelik, hogy a modern sport új laikus vallássá fejlődött.  Még De Coubertin is úgy vélte, hogy: “Az antik és a modern olimpiai játékok elsődleges jellemzője, hogy vallás.”[4]. Ez fejeződik ki például abban is, hogy bizonyos sportágak elvárják, hogy a világ igazodjon a naptárukhoz, például a Világbajnokság vagy a Forma-1-es versenyek időpontjához, holott ez a funkció rendesen vallási, földrajzi, politikai, történeti és kulturális jellegű kellene, hogy legyen. A sportnaptár viszont mindent egy nagy egyetemes naptárba olvaszt.

A sport azonban nemcsak a vallás terén lépte túl határait: Redeker francia filozófus a sportban egyenesen “az új, planetáris lelki hatalom megtestesítőjét” látja[5]. Az egyetemi tanár Vassort szerint a sportipar “a kapitalista rendszer két legutálatosabb jellemzőjét vitte tökélyre: a profit aggálytalan maximalizását és a  szuper-ember, az erő és az erőszak elvére alapuló ideológiát”[6]. A sport mindent elborító és egyetemes jelenléte, mondja, képes a mindennapok értékhiányát egyfajta pánsport ideológiával betölteni [7], ahol a sport a tartalom látszatát kelti az üresség korában.   “Mindannyian állandó “sportátömlesztés” alatt állunk. A sport a kultúra és az emberség illúziójába ringat minket” [8] – jelenti ki Redeker kegyetlenül.

Ugyan általánosan úgy vélik, a sport “társadalmunk lényegi alkotója”[9], mely képes “a társas lét alapvető szabályait közvetíteni”[10], és olyan alapvető értékek hordozója, mint a “tolerancia, a csapatszellem, a szabálytisztelet”[11], azt is be kell látnunk, hogy veszélyes és határok közé szoríthatatlan tendenciák fedezhetők fel benne, melyek megmérgezik értékét: ilyen a mindennapivá válás, a kereskedelmiség, a túlzott látványosságra való törekvés, az erőszak, a rasszizmus, a csalás, a doppingolás, a bálványimádás és a test kiárusítása.

 

4. Tud-e a sport pozitív értékeket nyújtani összetett és “cseppfolyós” társadalmunknak?

Összetett korban élünk: az értékek, az élet és létmódok pluralizmusában, melyek látszólag egymást kölcsönösen elfogadva és tisztelve élnek együtt. Vajon képes-e ebben a környezetben az eredeti, egyetemes értékeken alapuló sport, melyet hiteles emberek testesítenek meg,  pozitív válaszokat kínálni korunk érzékeny  kérdéseire? 

a) Fogyasztok, tehát vagyok. A mai társadalom léte alapjává a fogyasztást tette. A sport gyakorlatilag minden nevelő értékét elveszti, ha  úgy etkintünk rá, mint a fogyasztás tárgyára.  Ha sikerül visszaadni a sportnak vele járó játékosságát, hangsúlyozni ingyenességét, akkor kiszabadítjuk az embert a haszonelvűség béklyójából, a munka bálványimádatából, főként  pedig segítjük lelki igényeinek kibontakozását.  “A győztesek szívében (ha szeretetből küzdöttek és nyertek) és a vesztesek szívében is (ha szeretetből küzdöttek és vesztettek) csak az ajándékozásból, a szeretetből születhet tiszta, áttetsző, benső öröm –  írta Chiara 2005-ben a Sportmeet kongresszusára. Ekkor a sport hitelessé válik, és visszanyeri társadalmi méltóságát.”[12]

b)Pillanatról pillanatra élni. Míg korábban a hagyományhoz való viszonyunk volt a meghatározó, ma olyan korban élünk, ami a jelen pillanatból igyekszik a lehető legnagyobb hasznot kinyerni. Ezt a nemzedéket, amit a filozófusok szívesen neveznek  “az azonnali élvezetek” vagy a “töredezettség kultúrája” nemzedékének, a sport rákényszerítheti, hogy célt tűzzön ki maga elé, és e végső cél érdekében edzze magát. Ahhoz, hogy el is érhessék e célt, támaszkodniuk kell korábbi tapasztalataikra, tanulniuk kell a múlt hibáiból és sikereiből, így válik a sport az élet metaforájává.

c) A túlzás kultúrája. Ma úgy tekintünk a “korlátainkra” mint legyőzendő ellenségre, hogy a lehető legjobban kielégíthessük pillanatnyi vágyainkat. A sport segíthet, hogy elfogadjuk a korlátokat, úgy a versenyszabályok által felállított korlátokat, mint a sportolók személyes képességei és tulajdonságai által felállított korlátokat. Ha eltökélten küzdünk azért, hogy ez utóbbiakat leküzdjük, valóban fejlődhetünk, és minden vereséget ugródeszkává alakíthatunk. A győzelem és a vereség ugyanannak az éremnek a két oldala: a sportolás és mozgás élményén keresztül megtapasztalhatjuk, hogy az igazi győzelem a győzni akarás, önmagunk javítása és a sportban elért siker ennek a fejlődésnek az eredménye. 

d) A relativizmus elterjedése. Manapság elterjedt az a nézet, hogy senki nem birtokolja az igazságot, hanem minden a pillanatnyi körülményektől függ. Az objektív elveket és értékeket elvetik, és egyre több olyan etikai rendszer születik, amelyek a fogyasztó ízlését követik, és mindent az elfogadható kategóriájába sorolnak, Istent nem tekintik viszonyítási pontnak.  “Ha Isten nem létezik, minden megengedett” – írta Dosztojevszkij[13]. A mai társadalomban minden dolog és az ellenkezője is védhető. Aki sportolni kezd, a sport szabályaiba ütközik: a szabályok betartása és a bíró döntésének elfogadása nem csak egy jó tanács, hanem szükséges feltétele annak, hogy a sport fennmaradjon és  törvénytiszteletre neveljen.

e) A könnyen elérhetőség kultúrája. Könnyen gyorsan angolul! Fogyjon húsz kilót egy hónap alatt! Ebben a futócipőben világbajnok lehet! Íme néhány példa arra, hogy a társadalom ma hogyan kínálja fel, hogy látszólag szinte erőfeszítés nélkül azonnali eredményeket érjünk el. Ezzel a kultúrával szemben bárki, aki már próbált megmászni egy hegycsúcsot vagy kosarat dobni, megtapasztalhatta, hogy a sportversenyeken csak a munka, kitartás és személyes erőfeszítés képes a sikert garantálni. A mai időkre jellemző, hogy menekülünk korlátaink és a nehézségek elől, sőt le is tagadjuk azokat. Chiara  pedagógia díszdoktori beszédében kifejtette: “A nevelés világában is a “hipervédelmezés” legkülönbözőbb formáival próbáljuk megóvni a kicsinyeket a nehézségektől. Ezzel viszont hozzászoktatjuk őket, hogy az életet úgy tekintsék, mint egy könnyű, és kényelmes utat.” [14] Így aztán az élet elkerülhetetlen próbatételei súlyosan megviselik a gyermekeket, többek között a sportban elszenvedett vereségek is; passzívvá válnak vagy fellázadnak önmaguk ellen, a társaik, a társadalom ellen. Ezzel szemben, ahogy Chiara is javasolta, elsőrendű fontosságú  “A nehézségekre való nevelés feladata, mely nevelőt és neveltet egyaránt érint”[15]. A sport kíváló gyakorlóterepet nyújt erre.

f) Általános individualizmus. Az utóbbi években társadalmunk a közösségi szervezettség helyett individualista szerveződésű lett. A modern társadalmakban nem annyira állampolgárok, mint inkább szolgáltatásokat fogyasztó individuumok kellenek, akik teljesen távol tartják magukat a társadalmi tevékenységek szervezésétől és igazgatásától. Ebben az általános individualizmusban a sport természetéből fakadóan  kapcsolatokat teremt, megmutatja kinek-kinek a szerepét a csoportban, és hangsúlyozza, hogy a siker elérésének egyik fontos tényezője az együttműködés. Ez nyilvánvaló a csapatjátékokban, de igaz az egyéni sportokra is, mert csak a többiek jelenlétének tudatosítása és a velük való szembesülés ad értelmet az egyén sikerének. Ugyanakkor ne feledjük, hogy a versengés és az egészséges harc, mely elsősorban önmagunk folyamatos javítását célozza, és nem az ellenfél legyőzését, jó eszközei annak, hogy megtanuljunk fejlődni és szembenézni az élettel.  “A sport minden kifejeződése erkölcsi erőfeszítést és eszemei tartalmat igényel meg. Sportoló létetek különösen is elősegítheti, hogy az egyszerű és azonnali dolgok értékét felfedezzétek, a jóra törekedjetek, ne elégedjetek meg saját kicsiségetekkel, és azokon a hiteles értékeken elmélkedjetek, melyek az emebri élet alapjaiul szolgálnak” – jelentette ki II. János Pál pápa.”[16]

g) Stressz, aggresszivitás, menekülés, erőszak. Az indulatosság és az erőszakosság rákként burjánzanak a világban és a sportban is, sokszor ezért nem látszik a sport nevelő ereje. Van, aki számára a sportolás a stressz levezetésének fegyelmezetlen formája, vagy a napi gondok elől való menekülés lehetősége, sőt a nap folyamán felgyülemlett agresszivitás kiélésének lehetősége. Annak viszont, aki érti a sport igazi lelkületét, a sport segíthet, hogy felmére erejét, hogy kiegyensúlyozottan éljen izmaival és intelligenciájával, és eközben tudatosítsa, hogy így téve az élet egészére nézve sajátít el viselkedésformákat. 

 

5. Valóra válhat a sport új kultúrája?

E megfontolások után, próbáljuk megválaszolni eredeti kérdésünket: nevelhet-e a sport a békére és a felelős állampolgári magatartásra? 

“Az Unió a sport sajátos természetére, az önkéntes részvételen alapuló szerkezeti sajátosságaira, valamint a társadalomban és a nevelésben betöltött szerepére tekintettel hozzájárul az európai sport előmozdításhoz.”[17] – írja a sportról a Lisszaboni Szerződés, amit az Európai Unió miniszterelnökei 2007 decemberében írtak alá. Ezzel a sportnak meghatározott nevelési és társadalmi szerepet biztosítottak.

A megfelelő kritériumok szerint gyakorolt, felkészült nevelők/edzők segítségével végzett sportnak általában elismerik fejlesztő hatását a fiatal nemzedékekre, személyiségépítő és felelős állampolgári magatartásra nevelő jellegét – legyen szó akár iskolai szintű, akár klubokhoz kötődő, akár szabadidős vagy versenyszerű sportról. Ugyanakkor el kell ismernünk, hogy csak akkor tekinthetjük a sportot értékekre való nevelési módszernek, ha jól körülírt nevelési programra támaszkodhatunk. Ehhez járul még hozzá olyan hiteles személyiségek példamutatása, akik hisznek az értékekben és meg is testesítik azokat, továbbá az, hogy a nevelendő személyek ezeket az értékeket meg is élhessék nyitott és örömteli társadalmi kezdeményezések formájában.  Ily módon abban, aki komoly tapasztalatra tesz szert egy sportban (fizikai és egész embert érintő fejlődés, találkozás másokkal, szembesülés másokkal, tisztelet, megbecsülés adása), tudatosan növekszik az állampolgári felelősség is. 

“A sport kultúra: reménykedjünk, hogy továbbra is az marad” – mondta Livio Berruti, aki az 1960-as Olimpián megnyerte a 200 méteres síkfutást. Azt is be kell ismerni azonban, hogy ezt a kultúrát különleges módon továbbítjuk, egyszerűen az életünkkel, hétköznapi tapasztalatunkkal, olyan sportszakemberek segítségével, akik tudják, hogy nevelők is. 

 

6. A játék helyettesíthetetlen értéke

Ahhoz, hogy a sportot pozitív tapasztalatként éljük meg, és ne különleges tehetségek gyárának lássuk, aminek sivár raktárában kötnek ki a kiselejtezettek, újra fel kell fedeznünk a sportot, mint játékot. A játék, akárcsak a művészet, erkölcsi értékkel bír: egyensúlyt teremt a lobbanékony életkedv és a szabályozott cselekvés között, amire nyilvánvalóan szükségünk van az életben, különösen a munkavégzéskor. Mindenféle típusú, lelki-alkatú embernek szüksége van arra a változatosságra, rugalmasságra, érzékenységre, melyeket a játék, a művészet és a sport hoznak az életünkbe, ezért ezek erkölcsi értékkel bírnak. Javaslatunk az, hogy konstruktív módon értékeljük újra az “otium” szerepét az ember személyes és társas életében, szembeállítva azt a “negotiummal”, amit mint termelő és fogyasztó tevékenységet definiálhatunk. Az otium ezzel szemben olyan tevékenység, mely élvezetet okoz, ötleteket szül, képessé tesz egy helyhez való ragaszkodásra, a koncentrálásra, a felfedezésre és a tájékozódásra. Csak a játék és a sport, valamint a művészet tudta megőrizni azt a képességét, hogy bemutassa az emberi természet DNS-ébe írt ingyenesség, önajándékozás, adás értékeit, melyek egyébként egyre kevesebb helyen nyilvánulhatnak meg. Másként fogalmazva újra fel kell fedeznünk a sportolás benső indítékait (a szórakozást, a játékot, önmagunk megmérettetését, a kihívásokkal való szembeszállást), a külső indítékok helyett (pénz, presztízs, siker). “A sport kiemelkedően kapcsolati jellegű emberi tevékenység – magyarázza Luigino Bruni közgazdász a Sportmeet 2003-as kongresszusán. A sporttevékenységből fakadó öröm, döntően a kapcsolati elemek összességétől függ, azon kapcsolati javaktól, melyeket ez a tevékenység kialakít (létrehoz) és hangsúlyoz”.

Ezzel kapcsolatban érdekes lehet Hans Georg Gadamer, német filozófus megállapítása: “Az tudja komolyan venni a dolgokat, aki tud játszani és táncolni. Ilyenkor “magával ragadja”, amit csinál, komolysága azonban derű, öröm, túláradó szabadság. Játék közben olyan komolyságot tanulunk, ami teljesen emberi, és nagyon különbözik azoknak a komolyságától, akik az életet tehernek látják, és nem ajándéknak. A játszó tudja, hogy játéka csak játék, és hogy teljes komolysággal meg kell felelnie feladatának a világban, de ezt úgy tudja, hogy közben a komolyság, mellyel kötelességét végzi, a szabadság lelkületével gazdagodik.”

Néhány ezer évvel korábban Platón azt mondta: “Jobban megismerhetsz valakit egy óra közös játék alatt, mint egy év társalgás során”. “Az ember csak akkor teljesen ember – a szó igazi értelmében – ha játszik” – kontráz rá Friedrich Schiller. “Az idősödő emberek sem hagyják abba a játszást. Akkor öregednek meg végleg, ha abbahagyják” – erősítette meg Bernard Shaw is. “A játék a kutatás legmagasabb formája” – állította Albert Einstein.

Ebben a távlatban kell értelmeznünk a testbeszéd jelenségét is, mely a játék, a testmozgás és a sport emblematikus kifejeződése. Minden gesztusomban tükröződik a világhoz való viszonyom, a világra vetett tekintetem, a kapott örökségem, neveltetésem, környezetem, lelkialkatom. Egész életrajzom kiderül abból, hogy gesztusaim milyen erőszakosak, mennyire tapintatosak, határozottak vagy bizonytalanok, kiderül belőlük, milyen a kapcsolatom a világgal, hogyan ajándékozom magam.

“Az ember nem a testiség egy töredéke, amit olykor-olykor megvilágít a lélek szikrája. Az ember elsősorban lélek, egyedüli és szabad személy, lelke testén keresztül lép kapcsolatba az anyaggal és lép be a történelembe. A lélek nem egy már előzetesen álló házba költözik be, hanem az anyagból “megszövi” saját testiségét. Így a test a lélek kivetülése lesz. Egészen más ez, mint a ruha, amit magunkra öltünk” – írja nagy bölcsességgel Danneels bíboros.

 

7. Sportolók nevelése, állampolgárok nevelése

Ha így tekintünk a sportra, hatásos eszközévé válhat az állampolgárok közötti párbeszéd és együttműködés előmozdításának. Azok bátorsága, akik mernek ilyen szemmel nézni a sportra, az intézményeket arra sarkallhatja, hogy komoly politikai nevelési programokat dolgozzanak ki, amiben szerepet kap a játék és a sport is, hogy ezáltal megerősödjék az informális nevelés szerepe, másképpen fogalmazva felértékelődjön  az emberi élet és tevékenység minden területe. Ha ezeket a kezdeményezéseket finanszírozzuk, melyek ambíciózusan azt tűzik ki maguk elé, hogy egyszerre nevelnek sportolókat és állampolgárokat, akkor egyben a helyi közösségbe, a kistérségbe fektetünk be, kapcsolatokat építünk ki a különböző sportegyesületek és központok között, hogy így a szabadidő eltöltése, vagyis a sport és a játék is nevelő erővé váljon, és autentikus, létfontosságú jelentőséget nyerjen.

Egy közelmúltban, Trentino olasz tartományban végzett felmérés adatai illusztrálják az elmondottakat: meglepő módon ebben a tartományban a legmagasabb a sporttevékenységet folytatók aránya (86% a 60%-os országos átlaghoz képest), ugyanakkor itt a legalacsonyabb azoknak az aránya, akik nézőként vettek részt sporteseményen: a lakosságnak csak 27%-a vett részt évente legalább egy alkalommal egy ilyen eseményen, az országos átlag pedig 43%.

Ezért a sportlétesítményeknek elsősorban nyitottaknak, elérhetőeknek, vonzóknak kell lenniük, és nem kizárólag – bár ez is nagyon fontos – szakmailag magas színvonalúaknak. Fontos, hogy képesek legyenek bemutatni, hogy a sport a mozgás és az állampolgári tudatosság fejlesztésének is az eszköze.

Ma a sportkultúrának példamutató emberekre van szüksége, be kell épülnie az életbe, szorosan kapcsolódnia kell az átélt élményekhez. A játékot és a sportot a boldogság megtapasztalásának helyévé az élet és a kultúra teheti. A játék kézzelfogható és hatékony módon fejezi ki az emberi lélek természetes boldogságvágyát, magyarázza Dorothee Solle teológus: “Hogyan magyaráznám el egy gyereknek, hogy mi a boldogság? Nem magyaráznám sehogy, egy labdát adnék neki, hogy játsszon vele.”